Az új dalokhoz.-
 
Az uj dalok fülembe csengenek
Már nem hallom a régi éneket
Az új dalokban száz vágy muzsikál
Az új dalok termője a halál.-
Ha cseng a sok új szép melódia
Őbennük sír az új kor korcs fia
Őbennük sír az új kor korcs fia..
 
S mily szépek mind a forró uj dalok
Mily lázas lüktetők, mily csábítók
Hozzád simul és lágyan hízeleg
Könnyes melódiák megejtenek.-
Koszoruk ők a bünös éjjelen
A hajnalon, mely sápadt fénytelen
A hajnalon, mely sápadt fénytelen..
 
Csak szól csak szól a szép uj muzsika..
Mint temetési harangok szava.
Beléfulnak a könnyes nappalok,
Meghalnak… lassan csak az éj ragyog…
A buja vágyak lázas éjjele..
És befedi a csábos uj zene…
Befed mindent a csábos uj zene…
 
Ha csendesül már az uj muzsika,
Kiégve fáradtan megyek haza.
A sápadt égen csillag nem ragyog,
Elhallatnak a lázas uj dalok,
Beteg megtört szemem elszendereg…..
S felcsendülnek a régi énekek,
Az egészséges.. régi.. énekek……

1923. május 20., Budapest

Vár a hajnal.-
 
Lehullt a hó már vár hajnal
Hagyjatok most már elmegyek
Lehullt a hó és csunya dallal
A szél sir felém éneket.-
 
Elmult az éjjel már mögöttem
Megnémultak a szép dalok
Elmegyek én ahogyan jöttem
És semmit itten nem hagyok.-
 
Elmegyek már és nem vesz észre
Es nem hiv vissza senki sem
Csak talán majd az éjjel tudja
Hogy nem sir bennt az életem.-
 
Lehullt a hó és habfehéren
Betemet vágyat álmokat
Virrad a hajnal s lassan szépen
Megyek mert csendben hivogat.-
 
Derreng az ősz már vár a hajnal
Hagyjatok.. most már elmegyek
Lehullt a hó és csúnya dallal
A szél sir felém éneket.-

1923. május 29., Budapest

Temetőben.

Az óriás köd már végleg felszakadt
Szemem elé terül a temető
És mögötte a boldogság szalad
Gúnyosan felkacag.-
 
Süvölt a szél az éj sötét hideg
Sirhalmokon halvány lidérc táncol
Keresztfákon lenng hosszú gyászfátyol
Ki tudja kit gyászol..
 
Halott van a néma síri házba
Fehér hosszú lepel borul rája
Feltakarta őt is a ködpára
Mely magábazárta.-
 
Kint sir a szél az éji fák között
Sir felzokogva hosszan messzire
Bele a néma üres semmibe
És én sirok vele.-
 
Itt fekszik a sápadt holt elöttem
Itt fekszik és megnézni nem merem
Csak állok ott lüktet lázas fejem
Csak állok csendesen.-
 
Indulok egy lépés ott vagyok
Kezembe már a fehér nagy lepel
Szép ezüsttel a hold reá ragyog
Borítva fényivel.-
 
A lepelt görcsösen megmarkolom
Egy pillanat a kezem ég tüzel
Egy pillanat.. aztán.. ó borzalom!
Lerántva a lepel!
 
Ott álltam csendben a holtat nézve
Könnyekben csillogott lázas szemem
A koporsóban némán csendesen
Ott feküdt… a szivem!

1923. július 14., Hévíz

Extázis.
 
Én inkább boldog vagyok
Mert gyűlöllek titeket
Hogy sirni ne lássatok
Sirva nevetek.-
 
Én inkább boldog vagyok
Csak nézzetek semminek
Amilyenek ti vagytok
Emberek….
 
Csak egyszer ha többé nem birom
Felkeresem az életet
Követelem a jussom
Amim nem lehetett.-
 
Kérek csókot szerelmet
És hogy egy kis kéz
mely puha meleg
Fogja a kezem
Sírva vadul követelem!
 
Mert én is ember vagyok
Féreg mint ti
Én is oly gonosz gunyos vagyok
Oly senki… senki…
 
És ha az élet feleli:
„Késő.. már nem adok…”
Én nem hajlok meg neki
Csak tovább akarok
Egyre egyre követelem
Mig majd egyszer megunom
És egy őszi éjjelen
A földet… elpusztitom!
 
Kidobom lelkemnek tüzét
Mely éltemben égetett
Mint rakéta süvölt majd szerteszét
S meggyujt földet életet…..
Ezt az egész világot
Véle felégetem!
S mig lángot kínt látok
Majd örül a szivem….
 
Egy rövid éj és semmi sincs
Amit ember rabolt
Elég minden mi néktek kincs
És nékem drága volt…
Én vadul ugrálok
Ti jajgattok üvöltve
A lángok perzselnek
S én bele a semmibe….
Nevetek… nevetek…!

1923. július 22., Hévíz

Kábulat.
 
Ma agyamba száll a vér
Ha gondolok rád
Ma máskép akarlak
Ma tested kell
 és puha forró szád
Hogy ölelésemmel megfojthassalak.-
Ma nem kell semmi semmi csak te magad.-
S a szíved mely dobog
Behunyom szemem.. most nem kell
a szavad
Most állat vagyok
Ma meghal bennem az ember.. a lélek…
Ma ha jönnél tán megölnélek
Vagy csendbe.. csendbe simogatnám kezed,
Hogy érezzem amint remeg
A forró vér át a bőrödön…..
Ma mint egy rongy ugy kellesz nekem!
Hogy kiégve fáradt reggelen
Undorral nézzek rád
S ne csábítson a szád
Mit véresre haraptam
Hogy ne égessen a vágy
Mit vágyva.. vágyva.. akartam…
Hogy megkinozzalak
Te csodás isteni salak!
 
Ma erembe a vérem lángol
Ma máglyámon meghalok
Mely égve ég a tőled kapott lángtól
S fényesen ragyog
A sötét csunya éjjelen
Világitva a messze semmiben.
Csodás.. csodás.. semmi lettem ma!
Nem tudom mi történt
Örömkönnyem hullik patakba
Míg hörög a mellem kinoz a láz
És könnyesen.. görcsösen.. kacagok!
 
Ma isten vagyok
Mert emberemből
Az állat kiragyog!
És elmultak mind az órák napok
 Elmult az élet.. mert élek.. élek
 
Ma agyamba száll a vér
Ha gondolok rád
Ma tested kell és puha forró szád
Ma máskép akarlak!
Ma máskép akarlak!…..

1923. július 25. Hévíz

Nő.
II-ik Rapszódia.
 
Selyemből áradó finom parfőm
Te asszonyvér lehelet
Te puha váll izzó ajak
Ti égő nagy szemek
Állatvágyak messiásai
Kik forró vad éjjelek
Koszorui vagytok
Mulattok.. mulattok.. mulattok
Ti illatozó szép iszapvirágok
Ti posványok madonna szörnyei
Ti különálló üres kis világok
Ti szürke.. szürke.. semmik.
Ti emberkinok várományosi
Ti forró finom lüktető szép vágyak
Kik földi gyujtogatók vagytok
Ti fantomárnyak
Csak mulattok.. mulattok.. mulattok..
Jártok, keltek itt a szörnyvilágba
Mint ingyenélő kezdet és a cél
Ti lázas józan agyak forró láza
Kikben a bűn, a szenny, s az ember él.
Mi robotoljuk kinban ezt a jármot,
Verejtékben éljük a világot,
És vivjuk a nagy öröktartó harcot…
Ti.. csodásan selyem, parfőmben jártok
S mulattok.. mulattok.. mulattok….

1923. július 28., Hévíz

Világromlás.
 
Ha hó! elsülyed a világ
Befrecsen mindent vér és szenny
Gonoszság örlő szuja rág
Ki segitsen nincs senkisem.
Üres a serleg s alul már
Csak a bor seprője maradt
Hiába vár ki üdvöt vár
A kihűlt fagyos nap alatt
Hahó! mind fogjunk össze hát
Hajtsuk ki a bor seprőjét
Vágjuk a falhoz poharát
Hogy szakadozzon szerteszét
 
Most vége.. vége.. emberek
Bolond az mind ki vár remél
Ősz van az űrben ősz hideg
S a föld a sárga falevél
 
Élvez[d] mit kaphatsz még itt jót
Aztán nem kell már új virág….
Mit vártok még ti pusztulók?
Hahó!…. elsülyed a világ!

A gyár.
 
Engem elnyelt a vasszörnyeteg
A vértelen sápadt király.
A gyár a szemembe nevetett,
És szétzuzta mellemet…..
 
És bus bajnoka vagyok a nyomornak
A vas árva megfojtott halottja
Sulya alatt csontjaim ropognak
S vége a napoknak.-
 
A gépek mellemre fekszenek
Nyögve vergődöm alattuk
Utat nyitnak a piros vérnek
Bús szememen az éjnek.-
 
Én kinba fulva vadul felkiáltok
Testem remeg, körmöm földbe vágom
Fuldokolva hörgök száz vad átkot
Átkozom a világot.-
 
Mig egyszer lassan megfulladok
S a végtelen magába zár
Horpadt mellel némán fekszem ott
S holttestemnél felkacag a gyár-…..

1923. augusztus 14., Hévíz

Elmulás.-
 
Ti többé már ne bugjatok felém
Ne harsogjatok előttem üvöltve
Mert mindent, mindent megtagadtam én,
Mert nékem nem kell semmi semmi se.-
Életemtől az életbe.-
 
Szemem megtört, lázas arcom sápadt
S az álmaim már mind idegenek
Elmentek már mind a forró vágyak
Helyettük jönnek bus kisértetek
Zokognak bus emlékeket.-
 
Ott kint egy fán még a pacsirta szól
És itt bennt a mult mámorok kéje zsong
Hajának szaga itt sir valahol
Egy régi parfőm illat száll dalol
Itt valahol … itt valahol..
 
Hogy tünik minden minden élet el
Mig én reszketek a csendben csendesen
Az alkony régi csókokat lehel
És némán könnyes mesét mond nekem
Mig lassan lezárul szemem.-
 
Ti többé már ne bugjatok felém
Mert én nem vagyok már többé köztetek
Megtagadom az embert magamat
suttogok lázban lázas szavakat
Folyik a könnyem, csendben zokogok
Bus halványan az élet rám röhög
Én meg tagadok bunt es banatot!
Es meghalok …. és meghalok ….

1923. augusztus 20., Hévíz

Különbéke
 
A sarkon egy rikkancs kiáltott
Legfrissebb hírek, lövik Sztálingrádot.
Dél volt.
A Ferenciek terén felrebbent né-
hány galamb
Mert a harang megkondult.
A sarkon egy nő siet át.
A bokája villan és milyen szép.
Rámosolyog egy hordár, mellészegődik
egy pimasz
Sztálingrád? Lehet, hogy nem is igaz.

Égő vágyak…
(Lázas sóhajom hozzád)

Ma éjjel Velencében jártam
Az álmom szép volt, színes, csillogó
A szerelem nagy, szent templomát láttam
És szívemről felolvadt mind a hó
A vágy templomában oltárkép állott
S előtte térdeltem én könnyezőn
Feléd a vágyam hő imába szállott
S a kép felém közelget remegőn
Az oltárkép te voltál szent csodám
Imádott tested két karomba hullt
Az ajkadon ott remegett a szám
És forró vágyam vad csókokba fúlt.
Csodás szemedben kigyulladt a láng
S a csókod tüze perzselte a vérem
Vad vágyam mohó volt és falánk
S a tested adtad, mit imámba kértem
És aztán jött egy nagy szent pillanat
Az első csodás beteljesülés.
És aztán… mindez csak álom maradt.
Mert jött a bús, fájó ébredés –
Élet! forró vágyak bakója vagy
Kacagj csak rajtam; hisz én könnyezem
Vagy elvigyél, vagy messze elmaradj
De lassú tűzön ne égesd szívem
A boldogság egy álomkép csupán
Mit távolból imádhatok csak én
Forró asszonyt nem csókolhat a szám
Az élet szépet nem hoz én felém
Az éjszakám a forró könnyek násza
Az életem egy nagy szent akarás
A forró tested vérző szívem álma
Te vagy a vágy, egy őrjítő varázs
Ha forró tested két karomba zárnám
S beléd csókolnám mind azt ami fájt,
Ha hozsannára két karom kitárnám
Akkor nem várnám annyit a halált.

Most megy… megy…

És most megy mindég… mindég távolabb
Egyhangu uton… busan… csendesen…
Amig lassan… lassan… magamra hagy
Észrevéttelen.

Mi egymástól nagyon messze voltunk
Én jajgattam és Ő csak kacagott
Együtt mi ketten sohasem daloltunk
És most megy… megy… ott.

Járt a fényben melj engem körülvett
Járt a mosoljgott vigan, boldogan
Míg én magamban sirtam könnyeket
Némán hangtalan.

És most megy… mindég… mindég távolabb
Egyhangu uton busan csendesen.
Amig lassan… lassan… magamra hagy
„Az életem.”

Ha valaki jönne…

Ha valaki jönne, csuf téli hajnalon
Mikor minden felbug és szorit a torkomon
Ha iljenkor jönne… csendbe… szomoruan
Jönne akit várok, keresek, hasztalan
Leborulnák térdre és lüktető fejem
Ölébe hajtanám…
Lihegnék fáradtan… térdét szoritanám
Friss harmatos ölét, csókkal boritanám
Hullana a könnyem hófehér combjára…
Hörögne a mellem… a zokogás rázna…
Fáradtan, megtörten, vad keserves vággyal,
Bus férfi sirással…
Szólna hozzám lágyan… halkan… bánatosan,
Simogatná fejem… s arcomat szorosan…
Egyre szoritaná kis puha ölébe…
És én a hajnali… sápadt csöndességbe
Kezdenék vallani…
Felsirnám ott, tépett összetört életem
Beteg lázas agyam… sápadt, fáradt fejem
Piszkos éjji álmok, kéjbe fult titkait
Ezer rongy szerelem, kifestett csókjait
Bus bojongó vágyak, miket sohasem láttak
miket kinevettem
Régi éjszakáknak festett durva kéjét,
Tehetetlen dühöm undok irigységét…
Aljas pillanatok… éhes mocskos vágyak…
Ezer pillantásom, amit sohasem láttak
Százezer gondolat, mit félig gondoltam
s vágyódtam utánuk…
Lihegve… kifultam… elsuttognám „Ámen”…
Ölébe hajtanám, fáradt, zugó fejem
Ő, tudom kiköpne… felrugna… ott hagyna…
s vergödve a földön… utána zokogva…
Azt sugnám lihegve… hajnali pirkon…
Igaza volt néki!

Dal… dal… dal…

És jöttek az első öntudat napok
Megjöttek az első lázas dalok
S azt sugták mind a drága rittmusok
„Boldog vagyok! Boldog vagyok!…”

Jöttek a csókos drága Kedvesek
Hozták a színes forró éjeket
Azt sugták mind a kedves énekek
„Én szeretek! Én szeretek!…”

Jött a legelső szálló hópihe
Elmult az álmom nagy szerelmese
S azt sugta mind a nyögő versike
„Nincs senkise! Nincs senkise!…”

Jöttek a fázós téli hajnalok
Elvittek Kedvest, éjt és bánatot
S azt sirják mind a könnyes, bus dalok
„Hogy meghalok… hogy meghalok…!”

Mese, dal: csak álom. Illuzió!
Magának Manci akonél minden csak mese, csak dal.
Csak illuzió!

A semmi lantosa

Utfélen ült, kopostt kereszt mellett
szemében sárgás… gyáva… irigység…
Kezében egy fa… mit penget… penget…
Talán… lant lehetett réges rég.
Ott ült kopottan nappal, éjszaka
Az ajka törten, elhalon remeg
Azt mondják Ő a senki lantosa
Csak suttog bambán vad énekeket.
 
Bomlottan bárgyun mindég énekel
Hajadon-főtt… nyárba… hóba… fagyba…
csak dalol, s nem áll szóba senkivel
Dalol éjszakába, alkonyatba
És kérdezték: „Ki vagy…? Ki volt Apád…?”
Csak énekelt és közben könnyezett
És kérdezték?: „Volt kedvesed…? Arád…?”
Csak énekelt és hüljén nevetett
 
Ha kérdezték: „Nincs gyermeked…? Anyád…?
Egy csendes régi szonettet nyögött…
Hivták: „Gyere… kapsz ételt… jó szobát…”
Dalolt… aztán vadul kiköpott!
Ő volt a semmi őrült dalossa…
Ő volt a koposz piszkos rejtelem
Hogy honnan jött? … Nem tudták meg soha
És megfagyott egy téli éjjelen.

Az eljövendő szeretőmhöz

Te vagy a néma éjjel árnya
Sötét szemed lángot lövel
Megtébojul majd aki látja
Te vagy a néma éjjel árnya.
 
Te vagy a sorsom vad szeszéje
Te vagy a láng… a pusztulás
Repülök feléd láztól égve
Te vagy a sorsom vad szeszéje.
 
Te vagy a jövöm nagy álma
Felettem vagy, de jössz felém
S már most, várok egy éjszakára
Te vagy a jövöm nagy álma.
 
Te leszel majd ki földre huzol
S üvöltesz mint a furia
Te leszel majd ki értem lángol
Kit nem hagyhatok el soha.
 
Te leszel majd ki csendes éjjel
A forróságom kacagod…
S míg kérlek lázas szenvedéjjel…
Táncolsz és kinom itt hagyod.
 
Te simulsz hozzám forrón lágyan…
Te nevetsz nyersen kinomon
Te becézed majd minden vágyam
Te rugsz majd el hajnalon.

Hazugság?…

Szent imákkal beteg szivvel
Mások csodáit megcsodálva
Várjuk a reggelt eltünödve
Míg igénytelen száz csendes óra
Messzeröppen.
 
Délibábok futó lidércek
Hazug mesék sok cifra ének
Hiába várnak találkozóra?
Hiába mondok bus szemednek
Tündérmeséket? s
 
Hazugság hogyha csendes éjjel
Agyon kinzott fáradt szivemmel
Igérek Néked szent csodákat
Igaz jövőről boldog nászról
Melódiákat?
 
Hazugság, hogyha tikkadt ajkkal
Forró testtel szent reménnyel
Hiszünk magunkba dus szivünkbe
S összebámul sápadt arcunk
Mindent váron?
 
Hazugság minden esküvésünk?
Minden könnyünk minden álmunk?
Ezer csodás színes reményünk
Mit összebujva csöndben várunk
Égi órán?
 
Hazugság, hogyha fáradt testtel
Imádkozva eltünödünk
S az élet míg mi csendbe várunk
Másnak hoz meg mindent, mindent;
Hazugság, hogyha mégis várunk?
Hazugság, hogyha hisszük Istent?…

Mese…

Egy bolond mese lesz a kettönk sorsa
Két elhaló, üres bus mese
És leszünk mégis egy mese bolondja
A mese: minden mese végzete
 
Fölöttünk lesznek uj bolond mesék
Az uj mesék bolondjai leszünk
Mondunk magunknak hazug rongy mesét
S nem vesszük észre majd, hogy szenvedünk
 
Egymásnak nem mesélünk sohasem
Külön mesélünk majd a csendes éjnek
Ez furcsa lesz, nem tudja senki sem
Hogy két halottja lesz egy bus mesének

Vallomás…
(:Irtam egy boldog éjszakán?:)
 
Egy forró csók tüzelte fel a vérem
Egy égő vágy, amit Te adtál nékem
Egy lázas álom volt az éjszakám
S egy boldog hajnal köszöntött le rám –
Mi vagy Te nékem, – el nem mondhatom
Te vagy az Élet – lázas karnevál
Ha Te elmész… jöhet már a Halál! –
Te vagy az első lázas álmodás
Te adtad mindazt, ami szép, csodsás
Egy imádságom van, a szerelem
S egy oltárképem – az vagy Te nekem.
Lehet, hogy Nálad röpke pillanat.
A csók, mi tán nem szivedből fakadt.
Lehet, hogy vissza nem jő már soha
Hisz ez az élet, oljan mostoha –
De hogyha jössz, hogy forrón ölelj át,
Szivem tovább dalolja vágy dalát
Ölelj vadul, csókodban égjek el
Hisz egyszer majd ugyis feledni kell
Hssa multunkból már csak emlék marad
S egy összetört, vérző sziv meghasad
Akkor, hiszem, hogy könnyezel talán
S rájössz, hogy nem egy flört voltam csupán –
Te vagy a vágyad vad királja
S ha összetörten kinevetsz…
Majd várlak mindég ujra, fázva…
Te vagy a vágyak vad királja
A jövőm csókos alkonya.

A kacagó halott

Veszettül bomlott a tél
És tombolt a mámor a nagy, nagy szivtelen
S ekkor történt egy lázas éjjelen
Hogy bent a kriptaváros holt szivén
Meghalt a szerelem… meghalt a szerelem…
És vadul hörgött az éj
Sirtak a csillagok
Felsikoltott a kéj!
És megálltak mind az órák… napok…
Az élet az éjbe sirt, jajgatott:
„A szerelem halott… A szerelem halott…”
A holtat mind keresték
Kutatták szobámat…
Először jött az éj
Aztán betekintett a bánat
Jött kutatni szenvedéj
S mind ott jajgattak, sirtak szüntelen:
„Hol a holt szerelem… Hol a holt szerelem…”
És bejött a borzalom…
Keresgélt hangtalan
A néma hajnalon…
A gyötrelem nyögött be csendesen.
Keresgélt sirva… „Hol az Istenem…”
És sápadtan… vén halál arcával…
Beszólt a hajnalfény: „Megvan a holt szirén…?”
Én röhögtem zokogva
Ők mind ott üvöltöttek…
Mint a sirnál az ebek
És egyszerre eszeveszetten
Hörögve lázba… vadul hirtelen…
Kitéptem a szivem…! s bent volt veresen

Valahol Mániában… /ciklus/.
 
/Az örök háboru idején egy lirai költő jelentéseket ir./
Fiatalos jelentés.
/A Balatonról/.
Tegnap, váratlan régi riadót
Jelzett bennem az emlékezés.
Elhaladtam a kocsma előtt
És rozzant harmonikán, ott bent egy zenész
Valami régi nótámat nyuzta.
Később a viz partján gondoltam egyet s mást…
És a Balaton több egymást követő hullámban
Támadta erősen a bölcs megnyugvást.

Anyám …

Anyám! Ha jönnek s mondják majd Neked
Hogy fiad egy elzüllött, rossz bohém
Ne fájjon értem drága jó szíved
Hisz annyi rosszat követtem el én.
 
Anyám! Ha jönnek s mondják majd Neked
Hogy sírva járkálok az éjszakán
És hajnalban részegen nevetek
Fordulj félre, s ne gondolj reám.
 
Anyám! Ha jönnek s mondják majd Neked
Hogy egymagamban halkan suttogok
S riadtan néznek rám az emberek …
Ne hidd azért majd, hogy bolond vagyok.
 
Mert boldog vagyok olyankor Anyám,
Ha halott mezőt járok egymagam …
Felejts el engem … Elveszett csatám …
És zsákutcába visz az én utam.
 
Azért mégis … ha mondják majd Neked …
Hogy … hajnalban … egy gázlámpa … alatt,
Keresztül lőttem hörgő mellemet …
Anyám! … Sirasd meg … nyomorult … fiad.

A temetésem
 
Ott látom menni rogyva jó Anyám
Sötét fátyla a szélben integet.
Az arca vékony, beteg, halovány
Pirult szeme már nem ad könnyeket.
 
Szegény Apám, ő is ott áll a sírnál
Suttog vagy sír a többi résztvevő
A koporsó két korhadt lécen vár már
S enyhén borul reám a szemfedő
 
A kapa csendül. Pereg a homok,
„Ne még …!” Sikít fel szegény jó Anyám
A pap egy halk imádságot mormog
Sírnak mind … a hantok hullnak rám.
 
A sírtól messzi még hull a homok.
Távolról … úgy, hogy más ne lássa meg
Egy fának dőlve valaki zokog
Egy lány sirat ott két holt életet.

Sírfeliratom

„Élt huszonnégy évet, meghalt boldogan”
A forró mámor hülye tavaszán
Sokat beszélt és sokat nevetett
Koravén szíve összetört korán
A jelenben nem volt Ő sohasem
A jövője kinevette bután
Élete volt egy sötét rejtelem
A halála: egy epizód csupán
Oktalan volt koldusa sok reménynek
Bolond volt: zsarolta az életet
S mikor az élet keveset adott:
Dacosan, vadul mindent elvetett
Sirassátok e sírban pihenőt,
Nagy mártír volt: a semmi harcosa
Pár könnyel gyászoljátok csendben őt
De útjára ne lépjetek soha
Az agyát felszívta a végtelen
A szíve; lent a sírban elrohadt
Örökül hagyott néktek, komoly, búsan
Libegő lehetetlen álmokat.
Komédiás volt
A szívével játszott
És fájva sirt hazug rongy könnyeket
Keresztre húzta fáradt mosolya
S kínjából:
A halál váltotta meg.

Pepita füzeteimből agnoszkált ütemek.
Ilyenek:
Ajánlás:  Jegyzeteket csak olyan ember olvasson, aki irni tud.
 
Sir /a/ felirat.

Ki itt nyugtalankodik csendesen
Iró volt és elköltözött az élők sorába.
Halt 36 évig, élt egy pár napot,
Nem gondolkozott és nem álmodott
És ha kinevették: azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői lant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csira.
És azt álmodja, hogy él.
Béke hangjaira.