Rejtő Jenő versei idősorrendben

1923 —Finita la Comédia

Rejtő Jenő Finita la Comédia című versét 1923. május 20-án írta Budapesten. A mű stílusát tekintve egy korai, expresszionista és szimbolista elemeket ötvöző filozofikus költemény, amely merőben eltér a szerző későbbi, jól ismert humoros prózai stílusától. A vers a Föld pusztulásáról és a semmibe való végtelen zuhanásáról szól, miután az emberiség a kapzsiság, a pénzszomj és a háborúk miatt kibillentette a bolygót az egyensúlyából.
Központi mondanivalója az emberi gőg, az önzés és a vak materializmus kíméletlen kritikája, rávilágítva arra, hogy a világmindenség és az örökkévalóság léptékéhez képest az emberi harcok és alkotások mennyire jelentéktelen semmiségek.

1923 —Az új dalokhoz

Az új dalokhoz című vers szintén 1923. május 20-án íródott Budapesten. Stílusát tekintve a századelő modern, dekadens és szimbolista lírájának hatását tükröző, melankolikus hangvételű mű.
A költemény a modern kor „új dalainak” csábításáról, a buja éjszakai mámorról, valamint az ettől való megcsömörlésről és a tiszta múlthoz való visszavágyódásról szól. A műben Rejtő a modern világ lázas, bűnös és kiüresedett életformáját kritizálja. A vers fő mondanivalója, hogy a modern nagyvárosi zülléssel szemben a lelki megnyugvást és a gyógyírt csak a régi, tiszta és egészséges értékekhez való visszatérés hozhatja el.

1923 —Vár a hajnal.-

Rejtő, Vár a hajnal.- című versét 1923. május 29-én írta Budapesten. A mű egy mélyen melankolikus, lemondó hangvételű, szimbolista elemekkel átszőtt lírai költemény.
A vers az éjszaka elmúlásáról, a magányos távozásról, valamint a vágyakat és álmokat betemető hóesésről szól.
A műben Rejtő a földi léttől és a lázas éjszakai élettől való csendes búcsúzást, a végső megnyugvás keresését jeleníti meg. A vers fő mondanivalója a teljes belenyugvás az elmúlásba: az egyén nyomtalanul, harag és fájdalom nélkül lép át a múltból a megváltó, tiszta és békés új hajnalba.

1923 —Temetőben

A Temetőben című versét 1923. július 14-én írta Hévízen. Stílusát tekintve a gótikus horror elemeivel rokonítható, kései romantikus és expresszionista, látomásszerű és drámai hangvételű költemény.
A mű egy kísérteties, éjszakai temetői környezetben játszódik, ahol a lírai én egy sírhalomhoz lépve lerántja a halottról a szemfedőt.
A vers csattanója és egyben fő mondanivalója a mély lelki válság és a szerelmi csalódás allegóriája: a koporsóban fekvő halott valójában a költő saját, halottá vált, érzéketlen szíve.

1923 —Extázis

Rejtő Jenő Extázis című versét 1923. július 22-én írta Hévízen. Egy rendkívül szenvedélyes, zaklatott ritmusú, expresszionista és nihilista hangvételű költemény, amely az egyén lázadását és belső viharait közvetíti.
A mű a lírai én mély elkeseredettségéről, az emberiség iránti gyűlöletéről, a szeretet utáni vad, elkeseredett követelőzéséről, valamint az ezekből fakadó apokaliptikus, világpusztító vágyról szól. A versben Rejtő az emberi társadalomból való kitaszítottság és a meg nem értettség miatti végső elkeseredést kritizálja és formálja dühös vádirattá. A vers fő mondanivalója a tehetetlen fájdalom átalakulása pusztító bosszúvággyá: a költő inkább a teljes világot megsemmisítené a lelke tüzével, mintsem megalázkodjon a tőle mindent megtagadó élet előtt.

1923 —Kábulat

A Kábulat című verse 1923. július 25-én íródott Hévízen. Stílusát tekintve egy végletekig feszült, zaklatott és nyers, a korai expresszionizmus és a dekadens erotika jegyeit magán viselő, látomásszerű alkotás.
A költemény a féktelen, pusztító testi vágyról és egy olyan szerelmi tébolyról szól, amelyben a lírai én az imádott nő kínzásától, a testi birtoklástól egészen a spirituális önmegsemmisülésig ragadtatja magát.
A műben Rejtő a civilizált, társadalmi ember és a benne lakozó gátlástalan, ösztönös állat közötti éles feszültséget ragadja meg. A vers fő mondanivalója a mindent felemésztő szenvedély kettős, istenítő és egyben démoni természete: a költő bemutatja, hogy a racionális én és a lélek feladása árán elért pillanatnyi mámor hogyan teszi egyszerre istenné, és hogyan taszítja a megsemmisülésbe az embert.

1923 —Nő II-ik Rapszódia.

Rejtő Jenő Nő (II-ik Rapszódia) című versét 1923. július 28-án írta Hévízen. Stílusát tekintve egy sodró lendületű, zaklatott és indulatos rapszódia, amely a szimbolizmus és a dekadens expresszionizmus stílusjegyeit hordozza magán.
A költemény a női nem kettős, ellentmondásos természetéről, a finom selymek és parfümök mögött megbújó romlottságról, valamint a férfiakat gúnyoló, tétlen női mulatozásról szól.
A versében Rejtő a nőt egyszerre láttatja csodás, vonzó ideálnak és pusztító, bűnös „iszapvirágnak”, miközben élesen bírálja a nemek közötti egyenlőtlenséget: a férfiak kínok között robotolnak, míg a nők e szenvedés árán luxusban élnek. A vers fő mondanivalója a nők iránti mély kiábrándultság és harag, rávilágítva arra, hogy a testi vágyaknak kiszolgáltatott férfi miként válik a nők üres és szürke világának áldozatává.

1923 —Világromlás

Rejtő Világromlás című költeménye egy sötét hangvételű, expresszionista és nihilista ihletésű, apokaliptikus költemény.
A mű a világ elkerülhetetlen pusztulásáról, az erkölcsi züllésről, valamint a remény és a megváltás teljes hiányáról szól egy rideg, fagyos és kiüresedett kozmoszban. A versben a szerző az emberiség végső fázisát mutatja be, ahol a Föld már csak egy jelentéktelen, lehulló sárga falevél a végtelen űrben.
Fő mondanivalója a reményvesztettség és az élet értelmetlenségének hirdetése: mivel a világromlás megállíthatatlan, az embernek nem maradt más választása, mint a végső pusztulás előtt gátlástalanul kihasználni a pillanatnyi élvezeteket, és belenyugodni a megsemmisülésbe.

1923 —A gyár

A gyár című versét 1923. augusztus 14-én írta Hévízen. Stílusát tekintve egy korai expresszionista és szociálisan érzékeny, látomásszerű kiáltvány, amely a korszak gép- és nagyváros-ellenes költészetével mutat szoros rokonságot.
A vers a gyári munkás kegyetlen, fizikai és lelki felőrlődéséről, a gépek általi elnyomásról és a halálos kimenetelű üzemi balesetről, mint az egyén pusztulásáról szól. A versben a szerző a gépiesített modern világot és az embertelen kapitalista iparosodást kritizálja, amely az élő embert csupán értéktelen nyersanyagnak tekinti.
A költemény fő mondanivalója a kisember teljes kiszolgáltatottsága és tragédiája a technika rideg és könyörtelen birodalmában, ahol a „vasszörnyeteg” diadalmasan és gúnyosan felkacag az eltiport, halott munkás felett.

1923 —Elmúlás.-

Rejtő Jenő Elmúlás.- című versét 1923. augusztus 20-án írta Hévízen. Stílusát tekintve egy végletesen elégikus, finom szimbolista képekkel operáló, dekadens és lemondó hangvételű költemény.
A mű a lírai én végső elcsendesedéséről, a földi élet zajától való elfordulásról, valamint a múltbeli emlékek, régi illatok és csókok felsejléséről szól a halál kapujában. A versben a szerző a létből való teljes kivonulást, az emberi mivolt megtagadását és a fizikai-lelki összeomlást jeleníti meg, miközben az élet gúnyosan „ráröhög” a haldoklóra.
A vers fő mondanivalója a halál megváltó ereje és a sorssal való végső szembenézés: a költő megmutatja, hogy a földi szenvedések, bűnök és bánatok elengedése után a lélek a csendes zokogáson és a lázas tagadáson át végül megnyugvást talál az örök elmúlásban.

1930 — Sirfeliratom

Rejtő Jenő Sírfeliratom című verse a korábbi, önpusztító és halálvágyó tematikát feldolgozó költeményeinek logikus, összegző betetőzése. Stílusát tekintve egy végletesen önironikus, távolságtartó, a késő romantikus pózokkal és a dekadens szimbolizmussal egyszerre játszó epigrammatikus vallomás.
A mű a lírai én múltbeli tévelygéseinek, elpazarolt ifjúságának és művészi színlelésének kíméletlen, retrospektív leltára a fizikai megsemmisülés után. A versben a szerző „komédiásként” leplezi le önmagát, aki még a saját fájdalmait és könnyeit is csak színpadra szánt játékként élte meg.
A vers központi üzenete a művészlét tragikomikus kettőssége: a költő a „semmi harcosaként” és mártírjaként definiálja magát, akinek zaklatott életéből az utókorra nem marad más, mint a sírban elrohadó szív felett lebegő, elérhetetlen és „lehetetlen álmok” öröksége.

1942 —Különbéke

Rejtő Jenő Különbéke című verse a szerző érett korszakának terméke, amely a II. világháború idején, Sztálingrád ostromakor (1942–1943 körül) íródott. Stílusát tekintve egy végtelenül letisztult, tárgyias és realista életkép, amely szakít a fiatalkori versek expresszionista, patetikus és lázas látomásaival.
A költemény a háborús világégés borzalmai és a békés, lüktető, hétköznapi budapesti élet közötti éles, megdöbbentő kontrasztot mutatja be a Ferenciek terén. A műben Rejtő az emberi psziché védekező mechanizmusát ábrázolja: azt a vágyat, amellyel a kisember elfordul a távoli frontok szörnyűségeitől, hogy a mindennapok apró szépségeibe és örömeibe kapaszkodjon.
A vers fő mondanivalója az élet makacs diadalma és az egyén „különbékéje” : a megvillanó női boka , a repülő galambok és a pillanatnyi valóság ereje képes zárójelbe tenni a pusztítást, mert az emberi szív számára a kézzelfogható élet mindig közelebbi és igazabb, mint a távoli háború hírei.

1942 — Sír (a) felirat

A Sír (a) felirat című verse, Rejtő egyik legérettebb, fanyar humorú önreflexiója. Stílusát tekintve egy zseniálisan groteszk, az ironikus sírvers (epitáfium) hagyományait követő, egyszerre tragikus és parodisztikus intonációjú költemény.
A mű egy fiktív visszatekintés a lezárult alkotói életútra, amely a művészlétet nem fennkölt mártíriumként, hanem folyamatos félreértések és csalódások sorozataként láttatja. A versben a szerző eljátszik a halál és az élet fogalmaival, megfordítva azok jelentését: a harminchat évig tartó vegetálást nevezi „halálnak”, míg az igazi, intenzív létezést csupán pár napra korlátozza.
A költemény üzenete az emberi és alkotói illúziók végső, önironikus leleplezése : a lírai én keserédesen ismeri el, hogy a környezet gúnyolódását sokszor szándékos komikumnak hitte, a záró képben pedig a sír hantja alatt porladó író még holtában is arról álmodik, hogy él, ami a mindenkori emberi önáltatás örök érvényű metaforájává emeli a művet.

1981 —Sohsem tudtam írni!

A Sohasem tudtam írni! című verse feltehetően szintén az 1920-as évek első felében, korai korszakában keletkezett. Stílusát tekintve egy végletesen ironikus, önreflexív, avantgárd és korai posztmodern elemeket felvillantó szabadvers.
A mű a költői szereppel való leszámolásról, az irodalmi alkotás hazugságairól és a művészet tehetetlenségéről szól a nyers valósággal szemben. A versben Rejtő radikálisan elutasítja a korábbi esztétizálást, és gúnyosan kritizálja a sekélyes „giccset”, amellyel korábban másokat áltatott.
A vers fő mondanivalója a művészi kiábrándultság: a valódi írás és látás képessége nem megváltást hoz, hanem egy fájdalmas, hipnotikus függőséget, amely teljesen védtelenné teszi az embert a világ borzalmaival szemben.

1981 —Anyám

Rejtő Jenő Anyám című versének keletkezési dátumát nem ismerjük, de tematikájában és önpusztító motívumaiban szorosan kapcsolódik az 1923 körüli fiatalkori, hévízi lírai korszakához. Stílusát tekintve egy végletesen megrendítő, vallomásos, a dekadens romantika és az expresszionizmus határán mozgó búcsúvers.
A vers a züllött bohémélet belső drámájáról, a társadalomból való kitaszítottságról és az anyai alak felé közvetített, bűntudattal terhes szeretetről szól. A versben a szerző kíméletlen őszinteséggel vetíti előre a saját mentális és fizikai leépülését, miközben arra kéri az anyját, hogy forduljon el a botrányaitól.
A költemény egzisztenciális tételmondata a tragikus végkifejlet elkerülhetetlensége: a lírai én pontosan látja, hogy sorsa egy önpusztító zsákutca, és a vers egy megrázó, gázlámpa alatti öngyilkosság víziójával zárul, amelyben az anyai könnyek jelentik a végső feloldozást.

1981 — Temetésem

A Temetésem című verse, a papírra vetésének ideje nélkül maradt ránk, de tematikájában, gyászhangulatában és családi motívumaiban közvetlen folytatása az önpusztító Anyám című költeménynek. Stílusát tekintve egy végletesen melankolikus, korai szimbolista és realista jegyeket ötvöző, megrázó látomásvers.
A mű a lírai én saját képzeletbeli temetéséről, a szülők feldolgozhatatlan fájdalmáról és a sírnál kibontakozó végső búcsúról szól. A versben a szerző megrázó naturalizmussal és tárgyilagossággal ábrázolja a temetési szertartás mozzanatait: a peregő homokot, a csendülő kapát és a lassan záródó szemfedőt.
A költemény szellemi íve oda fut ki, hogy a halál nemcsak az egyén fizikai megsemmisülése, hanem a hátramaradottak életének végzetes kettétörése is: miközben a család nyilvánosan gyászol, a háttérben egy titokzatos, fának dőlő lány alakjában felsejlik egy elpazarolt szerelem és „két holt élet” csendes, eltitkolt tragédiája.

1999 —Égő vágyak…

Rejtő az Égő vágyak… (Lázas sóhajom hozzád) című verse keletkezési dátum nélkül maradt ránk, de hangvétele alapján szorosan illeszkedik a szerző 1923-as hévízi lírai korszakához. Stílusát tekintve egy neoromantikus és szimbolista elemekkel átszőtt, erősen patetikus és vallomásos szerelmi elégia.
A költemény egy velencei utazás színes álomképéről szól, ahol az imádott nő szent oltárképként jelenik meg, ám a testi beteljesülés mámorát a rideg és fájdalmas ébredés követi. A műben Rejtő az életet a vágyak kegyetlen bakójaként kritizálja, amiért az elérhetetlen boldogság délibábjával kínozza az embert.
A vers fő mondanivalója a reménytelen szerelem lélekőrlő, kettős természete: a vágy egyszerre jelent őrjítő varázst és lassú halált, miközben a lírai én számára a megváltást vagy a teljes fizikai egyesülés, vagy a végső elmúlás jelentené.

1999 —Most megy… megy…

A Most megy… megy… című verse stílusa és motívumai alapján szorosan kapcsolódik az 1923-as fiatalkori lírájához. Egy mélyen elégikus, finom szimbolista és dekadens jegyeket hordozó, halk szavú, letisztult költemény.
A mű egy fájdalmas elválásról, a lírai én belső elmagányosodásáról, valamint az egyén és a külvilág közötti feloldhatatlan szakadékról szól. A versben Rejtő az elidegenedést és a tehetetlen szomorúságot formálja meg, ahol a költő könnyek között gyötrődik, miközben a környezete vagy maga az ideál vidáman és gúnyosan kacag rajta.
A mű nagy csattanója és fő mondanivalója az utolsó sorban tárul fel, ahol kiderül, hogy a némán távozó, a szerzőt végleg magára hagyó alak nem egy hús-vér nő, hanem maga „Az életem”. Ez a megszemélyesítés rávilágít a költő mély egzisztenciális válságára, jelezve, hogy az életkedv és a vitalitás észrevétlenül, végleg kisétál a mindennapjaiból.

1999 —Ha valaki jönne…

Rejtő Jenő Ha valaki jönne… című verse, a motívumvilága és zaklatott hangvétele alapján egyértelműen a szerző 1923-as fiatalkori, hévízi lírai korszakához köthető. Stílusát tekintve egy végletesen megrendítő, gyónásszerű, a dekadens szimbolizmus és a nyers, korai expresszionizmus jegyeit magán viselő, mélyen vallomásos költemény.
A költemény egy vágyott, megváltó alak eljövetelének képzeletbeli látomásáról szól egy zord téli hajnalon, akinek az ölébe hajtva a lírai én zokogva meggyónná minden rejtett bűnét, beteg gondolatát és elpazarolt, összetört életét. A versben Rejtő kíméletlen őszinteséggel és önboncoló vággyal tárja fel az egyén legsötétebb, elfojtott és mocskos vágyait, valamint az önmaga iránt érzett mély megvetést.
A mű drámai csattanója a teljes feloldozás és a megértés elérésének lehetetlensége: a költő rávilágít, hogy a belső kiüresedés és a múlt bűnei alól még a vágyott ideál sem adhat kegyelmet, a kapott taszítás és megvetés pedig fájdalmasan jogos ítélet a saját sorsa felett.

1999 —Dal… dal… dal…

Rejtő Jenő Dal… dal… dal… című verse keletkezési dátum nélkül maradt ránk, de motívumai és szerkezete alapján, szintén szorosan kapcsolódik az 1923-as fiatalkori lírájához. Stílusát tekintve egy ritmikus, dalszerűen építkező, az impresszionizmus és a szimbolizmus jegyeit hordozó, sorsszerűen fokozódó költemény.
A vers az emberi életút érzelmi stádiumairól szól, bemutatva a kezdeti naiv, lázas boldogságtól és a szerelmi mámortól való eljutást a magányon át egészen a halálközelségig. A versben Rejtő az emberi sors törvényszerű kiüresedését jeleníti meg, ahol a ritmusok és énekek belső hangjai a kezdeti élethitet fokozatosan fájdalmas sírássá változtatják.
A fő mondanivalója az élet, a szerelem és a művészet teljes illuzórikussága: a záró, prózai leirat nyers és kiábrándult kontextusba helyezi a megelőző lírai sorokat, rávilágítva arra, hogy a lélek minden nagy megélése és dala csupán múlandó és törékeny álomkép.

1999 —A semmi lantosa

A semmi lantosa című verse szintén a szerző korai, 1923 körüli lírai korszakából származik. Stílusát tekintve egy balladaszerűen sűrített, szimbolista és korai expresszionista ihletésű, tragikus hangvételű költemény.
A mű egy útszélen ülő, kopott, őrült lantos rejtélyes alakjáról szól, aki az időjárás viszontagságaival és a társadalom közeledésével nem törődve, bambán és gépiesen suttogja érthetetlen dalait, mígnem egy téli éjszakán megfagy. A versben Rejtő az abszolút kívülállást, a társadalomból való teljes kiszakadást jeleníti meg, ahol a lantos alakja a meg nem értett, önpusztító művész és a totális egzisztenciális magány allegóriája.
A vers lényege, hogy a világ elidegenedett és érzéketlen az egyén belső drámáival szemben: a környezet értetlenül áll a lélek mélyéből fakadó „őrült” művészet előtt, amely végül – mindenfajta feloldozás vagy válasz nélkül – a csendes és magányos megsemmisülésbe torkollik.

1999 —Az eljövendő szeretőmhöz

Az eljövendő szeretőmhöz című verse a szerző korai, 1923 körüli lírai korszakának hangulatvilágát idézi. Egy lüktető ritmusú, igéző hatású, a szimbolizmus és a dekadens erotika jegyeit ötvöző, szenvedélyes és látomásszerű költemény.
A vers egy jövőbeli, végzetszerű női alak (a femme fatale) megidézéséről szól, aki egyszerre hoz majd lángolást, pusztulást, és a férfi kínjain való nyers, gúnyos kacagást. A versben a szerző a szerelem és a testi vágy kettős arculatát jeleníti meg, ahol az imádott lény egyszerre felemelő ideál és egy kegyetlen furia.
A költeményben megjelenítődik, a vágyott párkapcsolat elkerülhetetlenül pusztító, mazochisztikus dinamikája: a lírai én pontosan tudja, hogy a jövőbeli szerető egyszerre fogja őt lázasan becézni, majd a hajnal érkeztével könyörtelenül elrúgni magától, a férfi mégis önként, vágyakozva rohan e szellemi és érzelmi megsemmisülés felé.

1999 —Hazugság?…

Rejtő Jenő Hazugság?… című verse keletkezési dátum nélkül maradt ránk, de motívumai és mély egzisztenciális válsága alapján szorosan illeszkedik az 1923-as fiatalkori lírájához. Stílusát tekintve egy végletesen feszült, számonkérő hangvételű, a szimbolizmus és a korai expresszionizmus jegyeit magán viselő, megrendítő erejű gondolati költemény.
A vers a hit, az ígéretek, a szerelmi álmok és a boldog jövőkép teljes megkérdőjelezéséről, az emberi illúziók könyörtelen széthullásáról szól. A versben a szerző az életet egy olyan igazságtalan gépezetként kritizálja, amely miközben a lírai ént csendes várakozásra és imádkozásra készteti, addig másoknak ad meg minden földi jót.
A költemény fő gondolata, a végső metafizikai és emberi kiábrándultság: a költő odáig merészkedik a kétségbeesésben, hogy a versegészben felhalmozott költői kérdések sorozatával az esküvők, a könnyek és a tündérmesék után legvégül magát az Istenbe vetett hitet is a legnagyobb, legfájdalmasabb hazugságként bélyegzi meg.

1999 —Mese…

Rejtő Jenő Mese… című verse, hangvételében és tematikájában szorosan illeszkedik az 1923-as fiatalkori lírájához. Stílusát, egy végletesen kiábrándult, melankolikus, a dekadens szimbolizmus jegyeit viselő, tiszta ritmusú gondolati költemény.
A mű két ember elkerülhetetlen, közös sorsáról szól, amelyet a költő egy üres, csalóka és „bolond” meséhez hasonlít. A versben a szerző az emberi kapcsolatok illuzórikus voltát és a mindennapi önáltatást kritizálja, ahol a felek hazug történetekkel próbálják elfedni a saját gyötrelmeiket.
A vers fő üzenete a párkapcsolaton belüli feloldhatatlan magány és elidegenedés: a szerelmesek végül már egymással sem beszélnek, hanem külön-külön vallanak a csendes éjszakának, így válva egyazon szomorú mese két néma, lelkileg halott áldozatává.

1999 —Vallomás…

A Vallomás… (:Írtam egy boldog éjszakán?:) című vers szintén a szerző korai, romantikus és szimbolista ihletésű korszakának terméke. Stílusát tekintve egy végletesen szenvedélyes, patetikus, a dal- és az elégia műfaji sajátosságait ötvöző szerelmi vallomás.
A mű a testi-lelki beteljesülés mámoráról, a szerelmes nő abszolút bálványozásáról és a boldogság törékeny mulandóságáról szól. A versben a szerző az imádott nőt egyszerre az életet jelentő „lázas karneválként” és szent „oltárképként” pozicionálja, akinek elvesztése a teljes egzisztenciális megsemmisülést vonná maga után.
A vers alapvető felismerése a szerelmi boldogság aszimmetrikus és kiszolgáltatott mivolta: a lírai én pontosan érzi, hogy a megélt csoda a másik félnek talán csak egy röpke, feledhető flört, ő mégis önként vállalja a jövőbeli eldobottságot, a fázó várakozást és a szív meghasadását, mert e lángolás nélkül az élet csupán üres, mostoha sivatag volna.

1999 — A kacagó halott

Rejtő Jenő A kacagó halott című verse keletkezési dátum nélkül maradt ránk, de zaklatott képei és motívumai alapján egyértelműen a szerző 1923-as fiatalkori lírájához sorolható. Stílusát tekintve egy végletesen expresszionista, látomásszerű és teátrálisan sötét, neogótikus elemeket felvonultató szabadvers.
A mű a szerelmi érzés végleges és drámai megsemmisüléséről, a lélek teljes elsötétüléséről és a belső pusztulás elviselhetetlen kínjáról szól. A versben a szerző allegorikus kísértetekként lépteti fel a szobájában kutató emberi érzelmeket és egzisztenciális állapotokat – mint a bánat, a szenvedély, a borzalom és a gyötrelem –, amelyek mind a halott szerelmet keresik.
A költemény filozofikus magva az érzelmi katasztrófa sokkszerű, önpusztító megélése: a lírai én tehetetlen, őrült, zokogó kacagással reagál a veszteségre, majd a végső, sokkoló zárlatban szó szerint kitépi a saját vérző szívét, megmutatva, hogy a szerelem halálával a fizikai és lelki létezés is értelmét veszti.

2015 —Pro – lógus vagy – spektus (Mindegy)

A Pro-lógus vagy –spektus (Mindegy) című vers, Rejtő érett, szarkasztikus és avantgárd ihletésű kísérleti lírájának lenyomata. Egy zseniálisan groteszk, szürrealista és parodisztikus szabadvers, amely a modern reklámszövegek, utazási prospektusok és a színházi prológusok műfaji elemeit mossa össze egy abszurd, kaotikus egységgé.
A mű egy fiktív és értelmetlen utazási ajánlatról szól a rejtélyes „Tutegáliába”, amely a modern társadalom és a polgári életvitel céltalan, gépies rituáléit gúnyolja ki.
A vers mögött meghúzódó végső konklúzió a modern kor emberének totális elidegenedése és a józan logika teljes csődje: a szerző olyan világot fest le, ahol a fényreklámok láthatatlanul világítanak nappal, a színházi függöny legördülése után pedig kulturális élmény helyett fürdés és masszírozás kezdődik. A zárlat cinikus reklámnyelvezete („Jogosulatlanoknak kedvezmény!”) arra mutat rá, hogy a fogyasztói társadalom üres ígéretei és az utazások mögötti állandó menekülési vágy végül ugyanoda – a fáradt, céltalan és kiábrándult önmagunkhoz – vezetnek vissza.

2015 —Szellemi élet Kamerániában

Rejtő Szellemi élet Kamerániában című verse a szerző kései, érett szatíráinak egyik legkiválóbb darabja. Stílusát tekintve egy végletesen ironikus, abszurd, a dadaista és szürrealista látásmóddal rokon gondolati szabadvers, amely a tudományos élet és az értelmiségi szféra fonákságait figurázza ki.
A mű egy fiktív, visszás törvények szerint működő ország, „Kameránia” akadémiai és egyetemi világáról szól. A versben a szerző feje tetejére állítja a megszokott társadalmi rendet: ebben a zárt mikrokozmoszban a valódi tudásért elmegyógyintézet jár, miközben a hangzatos tudományos címeket, tanszékeket és a „tejbe-nóbeldíjat” puszta ételként osztogatják a szereplőknek.
A költemény kulcsgondolata az emberi egocentrizmus és a szellemi gőg megsemmisítő kritikája. A záró képsor az egyetemi oktatást olyan üres, öncélú és dogmatikus színpadként leplezi le, ahol valódi tudomány híján minden résztvevő kizárólag a saját tévedhetetlenségét és isteni mivoltát igyekszik bizonygatni, rávilágítva a kollektív emberi nárcizmus mindenkori veszélyeire.

2015 — Furcsa esték

A Furcsa esték című vers, szintén a szerző fiatalkori, érzelmes és melankolikus lírájának egy szép darabja. Stílusát tekintve egy finom, impresszionista és késő romantikus hangulatú, dalszerűen lágy szerelmi elégia.
A mű a magányos alkonyatok békéjében feltámadó vágyakról, az önkéntes álmodozásról és a szerelmes férfi törékeny belső világáról szól. A versben a szerző elnéző öniróniával „nevetségesnek” nevezi saját ábrándjait, miközben részletesen megfesti az imádott nő közeledését, a lágy kézcsókokat és az éjszakai könnyeket.
A költemény lényege, az álmok valóságot felülíró, mámorító ereje. A kezdeti szelíd, „bús kis álmocskák” a vers zárlatára – az éjszaka leple alatt – mindent elsöprő, bódult és lázas őrületté fokozódnak, megmutatva, hogy a lírai én számára az illúziók világa az egyetlen hely, ahol a vágyott boldogság korlátok nélkül, teljesen megélhető.

2016 —Valahol Mániában…/ciklus/.

Rejtő Jenő Valahol Mániában… című ciklusának Fiatalos jelentés. /A Balatonról/ alcímet viselő darabja a szerző korábbi, klasszikus formájú verseihez képest egy formabontóbb alkotói korszak terméke. Stílusát tekintve egy modern, prózaritmusú, tárgyilagos és ironikus elemeket vegyítő, narratív szabadvers, amely a katonai vagy hivatalos jelentések száraz nyelvezetét ütközteti a mély lírai tartalommal.
A mű egy balatoni séta során felbukkanó, váratlan emlékezési rohamról, valamint a múlt és a jelen belső konfliktusáról szól. A versben a szerző egy kocsma előtt elhaladva, egy rozzant harmonika hangjára eszmél rá a saját elfeledett múltjára, amely azonnal megtöri a nehezen elért nyugalmat.
A költemény alapvető felismerése az elfojtott emlékek és érzelmek betörésének elkerülhetetlensége: a záró, dinamikus természeti képben a Balaton egymást követő, ostromló hullámai a lélek belső hullámaivá válnak, amelyek könyörtelenül és szisztematikusan indítanak támadást a költő által felépített, bölcsnek hitt megnyugvás ellen.